Május közepén közösen elindultunk a brünni Junglepark kötélpályára. Már másodszor jártunk ott, de mivel az első alkalommal nem tudtam ott lenni, nagyon vártam már. És volt is miért! Két órára beszéltük meg a találkozót a brünni vásárváros közelében. Biciklivel érkeztem, majdnem pontosan, a többiek már türelmetlenül vártak, hogy vajon hol késlekedem megint. A késések sajnos a specialitásaim. De mivel ezúttal csak három percet késtem, hamar megbocsátást nyertem, és elindultunk a Jungle café felé, ahol a személyzet beöltöztetett minket a hegymászó hevederekbe. Felvettük a sisakokat és a kesztyűket, meghallgattuk az alapvető utasításokat, és belevágtunk.
Szombati kalandunk kezdete a Svratka folyón való átkeléssel indult. Senki sem akart volna beleesni, az alacsony vízállás miatt valószínűleg nagyon fájt volna. Szerencsére szinte profiként keltünk át a folyón, és máris a Junglepark területén találtuk magunkat. Még meg kellett mászni a magas lépcsőket, és már a pálya elején voltunk, ahol meghallgattuk a második oktatást a karabinerek helyes rögzítéséről, és elindultunk.
Irány a fák!
Az alapfokú kezdő pályát választottuk, amely több mint harminc attrakciót tartalmaz a kifejlett lombos fák között. Minden attrakció célja, hogy az első fáról a másodikra jussunk, gyakorlatilag bárhogyan. Ha leesel, a feletted lévő kötélre rögzített heveder megfog, szóval minden elég biztonságos, még ha első ránézésre nem is tűnik annak. Számomra személyesen (és nagy valószínűséggel a csapat többi tagja számára is) egyértelműen az átsiklások voltak a legjobbak, az ugyanis erőlködés nélküli móka. A Jungleparkban azonban sokkal több olyan állomás van, ahol erőt, ügyességet és egyensúlyérzéket kell bizonyítani.
A legrosszabb (és ebben Luckával is egyetértettünk) a Jungle Park felirat leküzdése volt – minden betű két kötélre volt felfüggesztve, így egyfajta nagyon imbolygó hidat alkotott. Nem is annyira az instabilitás és az egyes betűk eltérő súlypontja zavart, hanem az, hogy ez az attrakció ütögette a lábamat, így pár kék foltot szereztem a vádlimon. A többieknek például a függő csövek vagy az az állomás nem volt túl szimpatikus, ahol a felfüggesztett karikákon kellett átbújni. A jelentős erőfeszítés és nehézségek ellenére végül szinte mindannyian teljesítettük az alapvető útvonalat. Pedig nem vagyunk éppen profi sportolók, ez a pálya egyszerűen nagyon okosan van felépítve, szinte mindenki számára.
Az alapvető pálya mellett a Jungleparkban van még egy gyermekpálya és a Sher Khan pálya az erőművészeknek, ahová csapatunk három legbátrabb tagja indult el, kormányosunk, Roman vezetésével. Ő eléggé feltüzelte a másik két bátor jelentkezőt, így a könnyebb pálya teljesítése után azonnal belevágtak a nehezebbe is, amit a legtöbben félig értetlenül, félig csodálattal figyeltünk. Két csoportra váltunk – az egyik a földről támogatta a hősöket, a másik pedig ismét a kötélen átjutott a túlsó partra, hogy függőágyakban pihenjen (ezt a lehetőséget választottam én is a kitartó szúnyogok miatt, szóval a csodálat azoknak is jár, akik a földön maradtak támogatni).
Mindenhol jó, de a földön a legjobb
Amikor végül mindannyian találkoztunk a földön, a folyó megfelelő partján, elérkezett az idő, hogy átvonuljunk az étterembe a céges ünneplésre. Mielőtt elindultunk volna a kötélpályáról, két kolléganőnk már felderítette a terepet, azaz kiderítették, hogy az általunk lefoglalt étteremben nincs foglalás a nevünkre. Ez azonban lehetőséget adott az improvizációra, így elindultak máshol szerencsét próbálni, pontosabban egy kerthelyiséggel rendelkező vendéglátóhelyre, mivel aznap igazán szép idő volt. Így hát jó ételek és jó italok mellett ünnepeltük meg a csodálatos közös napot.
Az igazi hab a tortán azonban csak a végén jött, egy céges memóriajáték formájában, amelyen kínálatunk termékei láthatók – a palackoktól a hátizsákokon át egészen a bőröndökig. Kár, hogy ilyen memóriajátékot csak közösen tudunk teljes értékűen játszani, mert a többiek valószínűleg...
