Rendszeresen beszámolunk arról a lelkes csapatról, amely úgy döntött, hogy rollerekkel szeli át Amerikát. Nyolc hónap elrepült, mint a víz, és mindenki fokozatosan célba ért. Milyenek az azonnali benyomások, és mitől volt ez az út különleges? Ezt kérdeztük Sanytól, a mi Pandoránk legközelebbi barátjától.
Jó napot, Sany!
Először is szeretnék gratulálni az utazás sikeres befejezéséhez, és kifejezni csodálatomat. Mi futott át először a fejeden, amikor átszakítottátok a képzeletbeli célszalagot?
Jó napot, Adélo,
köszönöm a gratulációt. Őszintén szólva vegyes érzéseink voltak. Természetesen örültünk, hogy mindent sértetlenül sikerült teljesítenünk, de szomorúságot is éreztünk, hogy az utunk véget ér. Végül is nyolc hónapon keresztül többé-kevésbé minden nap mozgásban voltunk, néhány kivételtől eltekintve, így pillanatnyilag elképzelhetetlen számunkra, hogy megérkezzünk Kolínba, és egy helyben üljünk. De valószínűleg hozzá kell majd szoknunk...
Voltak-e az utazásotok során olyan pillanatok, amelyekre nem szívesen emlékszel vissza?
Nem hiszem, hogy olyan helyzetek történtek volna velünk, amelyekre utólag ne emlékeznék szívesen. Mindazonáltal nem volt minden mindig rózsás. Például Brazíliában az utolsó napokban kifogytunk a pénzből, mivel Argentínában elveszítettük az egyetlen bankkártyánkat, ami nálunk volt. Tehát küldettünk pénzt a Western Unionon keresztül, de nem sejtettük, hogy külföldiként ekkora probléma lesz felvenni a pénzt. Néhány napig egyszerűen egy fillérünk sem volt. Minden lehetséges és lehetetlen élelmiszerkészletet és mindent, amink volt, felhasználtunk. Például a mézet, amit majdnem hét hónapig vittünk, és tíz államon keresztül utaztattuk (Nicaraguában vettük). :-D
El kellett adnom a fülbevalóimat, amiket nagyon szerettem, de egyszerűen ez volt az egyetlen lehetőség, hogy pénzhez jussunk. Vicces volt, hogy ezt a pénzt buszjegyre akartuk költeni Rio de Janeiróba, ahol külföldiként is gond nélkül felvehettük volna a pénzt. Végül a fülbevalókért kapott pénz nem volt elég a jegyre, így gyalog kellett folytatnunk. Végül egy tűzoltó mentett meg minket, aki autóval elvitt minket 100 kilométert egészen Rio de Janeiróig, és ezzel véget vetett a végső szenvedésünknek.
Mindazonáltal erre az élményre is szívesen emlékezünk vissza.
És mi volt ezzel szemben a legintenzívebb élmény pozitív értelemben?
A legpozitívabb számunkra az emberek érdeklődése és természetes barátságossága volt. Utunk során végig jó emberek kísértek minket, akik jó barátainkká váltak, akiket sosem felejtünk el, és reméljük, hogy még találkozunk velük.
Egy ilyen út az emberi kapcsolatok számára is komoly próbatétel. Éltetek át turbulenciákat ezen a téren?
Igen, természetesen. Főleg az utunk elején, amikor nyolcan voltunk (hét rolleres + Pandora), nagyon nehéz volt mindent koordinálni. Általánosságban elmondható, hogy minél több ember van, annál több a probléma. Egyszerűen mindenkinek más elvárásai voltak az úttal kapcsolatban. Míg az egész akció főszervezője, Marek Jelínek azzal a céllal indult, hogy rollerrel átszelje a kontinenst, mi azzal a céllal mentünk, hogy lássunk és megismerjünk valamit. A szétválás előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, és végül ez volt a legjobb dolog, amit tehettünk. Így négyen folytattuk (én, Lukáš, Káťa és Tomáš). Ebben az összeállításban értünk el az ecuadori Guayaquil városáig, ahol elbúcsúztunk Tomáštól és Káťától, és külön folytattuk.
Ez volt az első ilyen típusú utazás számomra és a barátom számára is, és egyikünk sem tudta, hogyan viselkedik a másik extrém helyzetekben. Nagy próbatétel volt ez számunkra, amit azonban sikerült teljesítenünk.
És mi a helyzet a személyes élményeiddel? Nem érezted magad magányosnak? Esetleg az utazással töltött hónapok segítettek átértékelni az önmagadhoz való viszonyodat vagy a világra vonatkozó általános szemléletedet?
Őszintén szólva, az első két hónap pokoli volt számomra! Utáltam a rollert. Én voltam a csoport "féke", ami nagyon bántott. Minden nap repülőjegyet akartam venni és hazamenni. Minden csak Nicaraguában kezdett megváltozni, amikor rájöttem, mit sikerült már megtennünk, és hogy ezt nem sokan tudják megcsinálni, és kár lenne feladni. Akkor kezdtem el élvezni az utazást. Amikor Kolumbiában voltunk, és tettünk egy egyhónapos kirándulást északra csak hátizsákkal – rollerek nélkül –, akkor a kétkerekű közlekedési eszközöm hiányozni kezdett.
Soha nem éreztem magam magányosnak, mivel mellettem mindig voltak jó emberek, és főleg a barátom, aki lelkileg támogatott.
Számomra ez az út volt talán a legnagyobb kaland, mivel azelőtt sosem sátoroztam. Mindig mindent szépen megterveztem. Egyszerre minden reggel úgy ébredsz, hogy szinte semmit sem tudsz. Nem tudod, hova érsz, nem tudod, hol fogsz aludni. Tehát mindannyiunknak meg kellett tanulnunk a kialakult helyzetnek megfelelően cselekedni.
Azt mondanám, hogy hatalmas szerencsénk volt az emberekkel. De lehet, hogy nem szerencse volt. Az emberek egyszerűen nagyon barátságosak voltak, és nagyon szívesen és készségesen segítettek. Minél kevesebbje van valakinek, annál többet adna másoknak.
A csapat része volt a mi Pandoránk is. Sokáig tartott, mire megszoktátok a kis pandás útitársat?
Pandora a kezdetektől fogva egyenrangú társ volt, és azt hiszem, velünk együtt élvezte az egész kalandos utazást. Hiszen róla van a legtöbb fotónk... :-)
Most pedig az anyagi dolgokhoz – mi az, ami nélkül egy ilyen úton az ember csak nehezen boldogul? Van valami, amit a hasonlóan gondolkodó kalandoroknak semmiképpen sem ajánlanál otthon hagyni?
Sok dologra van szükség. A sátor és a hálózsák valószínűleg mindenkinek eszébe jut. Ezek olyan dolgok, amiket biztosan mindenki visz. De a kevésbé ismertek közül mindenképpen megemlíteném a vízszűrőt, ami sok pénzt spórolt meg nekünk az úton. Amit mi nem vittünk, és nagyon hiányzott, az a gázfőző.
Mik a terveid most? Megosztod tovább az élményeidet, esetleg jótékonysági vagy felvilágosító célokra használod fel, vagy inkább személyes gazdagodásként tartod meg őket?
Az élményeimet megosztom a szeretteimmel, és ha valakinek van kedve, szívesen adok tanácsot. Nagyobb akciókat azonban a közeljövőben nem tervezek. Azt hiszem, mindenkinek a saját útját kell megtennie. Nem kell nyolchónaposnak lennie, nem kell rolleren történnie... De olyannak kell lennie, hogy kellemetlen és kiszámíthatatlan helyzeteknek is kitegyed magad, mivel azok fejlesztenek a legtöbbet. Szavakkal leírhatatlan, mennyit segít mindenkinek egy ilyen út.
Van kedves üzeneted vagy kíváncsi kérdésed Sanyhoz? Kapcsolatba léphetsz vele a [email protected] e-mail címen. Ha erejéből telik, szívesen ad tanácsot.
Van már elképzelésed, hova indulsz legközelebb? És újra rolleren lesz, vagy már "látni sem akarod" őket?
Határozottan nem mondhatom, hogy megutáltuk volna a rollereket. Sőt, éppen ellenkezőleg. "Át kellett rágnunk" magunkat rajtuk. :-) Mindazonáltal legközelebb valószínűleg olyan közlekedési eszközt választanánk, amivel könnyebb legyőzni a dombokat, és több táska fér rá. A roller ebben az értelemben sajnos eléggé korlátozott. Mindenképpen szeretnénk még visszatérni Dél-Amerikába, hogy felfedezzük a kontinens többi érdekes helyét is.
Tervezzük továbbá a jövőben Eurázsia átszelését, és eljutni egészen Szibériáig, a Bajkál-tóhoz, ahol a családom él.
Nagyon köszönöm a válaszaidat, és sok további sikert kívánok!
Köszönöm neked is, és minden jót.
És te? Téged is vonzanak a komfortzónán túli kalandos expedíciók, vagy inkább az all inclusive pihenést választod? Oszd meg velünk kommentben!
